február 19. a transz napja

Pepe szerint átléptünk a transzba esés határán, valahol ott, amikor a hang, a mozdulatok, a szavak mind természetesen jönnek, a szituáció olyan, mintha egy valódi életképet látnánk magunk előtt, csak a játék van, és nem gondolkodunk azon, hogy ez jó-e vagy sem, mi lesz a következő mondat, hová tart a jelenet.

Lehet, hogy azért sikerült, mert Pepén kívül hárman voltunk, András, Zsomi és én, ráadásul elég jól megszoktuk drámakörön egymást.

1. játék - mesélés

A feladat az volt, hogy hármunk közül az egyik mesélni kezd, a másik kettő pedig gesztikulációval, hanghatásokkal próbálja támogatni, emelni a mese hangulatát. Mikor az űrből megérkeztünk a Földre, és épp a szavanna közepére pottyantunk, azt láthattuk, amint két állat éppen éhesen marcangolja egymást, ami borzasztó látvány volt, aztán kiderült, hogy ugyanezt teszik az emberek, megeszik az állatokat és néha egymást, A és Zs egymás torkán hörgött (milyen vicces, hogy a nevük kezdőbetűje az ábécé első és utolsó betűje).
Aztán fordul, és a mesét egy másik játszó folytatja, az addigi mesélő pedig mutogató szerepbe lép. És így tovább körbe.
Az volt a nagyszerű, hogy valamiként épp nagyon tudtuk, hogy Zs mikor fogja abbahagyni a mesét, és A-val valahogy úgy zártuk, mintha kikapcsolnánk a tévét, és olyan broadwayes érzésem volt. :)
A játékban az a fontos, mint kiderült számunkra, hogy elég vizuális ábrázolást adjunk, vagyis részletes körülírással adjunk időt és lehetőséget a "mutogatóknak", hogy beleéljék magukat és eljátsszák.

2. játék - fent-lent páros szituáció

A feladat páros szituáció (miután a hármas nem annyira ment), ahol a cél egy olyan jelenet kialakítása, amelynek íve gyorsan felível, majd lenyugszik, majd fel, majd lenyugszik. A szélsőségek között finom átmenetnek kell lenni, úgy nézzen ki, mint egy haranggörbe, ne tűként szúrjanak fel a kirohanások. Nyilván indulatos szituációk kerekedtek, elsőre ez a kézenfekvő.
biztosítónál ügyfélszolgálatos és ügyfél
repülőtéren csekkolást végző alkalmazott és sietős utas
tanár és rossz diákja apukája
meg talán orvos és beteg
üzleti partnerek
ilyen szituációk voltak.
A tapasztalat az, hogy a fokozatosság nagyon nehéz, különösen a lenyugvásnál. Egyedül nem lehet belefogni, arra kell ráérezni, hogy a partner hová tart, illetve együtt megérezni, hogy mikor volt elég.
Ez a játék elég fárasztó, de a kiabálás nem olyan ideget megterhelő, mint a valóságban. Én épp ellenkezőleg éreztem magam utána, felszabadultabb voltam, kiüvöltözhettem magam büntetlenül :)

minek

Itt megbeszélhetjük a drámakörök élményeit, tanulságait, leírhatjuk az eljátszott játékokat és jeleneteket, megoszthatjuk egymással ötleteinket.