Tanárság

Nekem a drámakör: fél év Vietnam előtt volt pár alkalom. Az apropó egy film elkészítése és ahhoz színészek képzése. Azért nem túl komolyan. A film az én ötletem volt (naná!), de úgy látszik ez a rész senkit nem érdekelt nagyon. Maradt a drámakör, szerintem leginkább a szociális húzása miatt. Akkor így éreztem, most nem, de van még jó pár különbség. A filmből remélem egyszer még lesz valami, megint százezres fordulat, ezer jó ötlet, aztán már csak meg kell nyomni a rec gombot, a „színeszek” ugyanis egyre jobbak!

Akkor: az akkor az említett fél év Vietnam előtt volt. Sok ember, sok feszengés, nagyon együtt lenni akarás. Alapvetően úgy döntöttem magamban, hogy a drámakör jó dolog, a drámakör hasznos dolog. Emellett maradt pár rossz élmény: ezek olyan szituációk, amikbe nem szeretnék még egyszer belekerülni. Mert csak. Sokkal messzebb vagyok attól a lazaságtól, hogy ne bántson semmi. Ez van.

Ekkor: az ekkor az most pénteken, vagyis az említett fél év Vietnam után. Az apropó a tanítási gyakorlatom, meg az, hogy mennyire nincsenek ötletek, módszerek, lehetőségek a kezemben. Pedig amikor bemegyek az osztályba, akkor harmincketten(!) várják, hogy legyen valami. És ne csak, hogy legyen valami, hanem, hogy ne kelljen unatkozniuk. És én megértem őketJ Szóval ez egy tanítós drámakör volt. Kaptam drámajátékok könyvet, meg egy-két ötletet. Amúgy szerintem azt toltuk, amit szoktatok. Imprók főleg. Rögtönzött szerepek gyors egymásutánban.

Tapasztalat: játszani nem is olyan könnyű. Annál hasznosabb! Kezdjük ott, hogy kiállás. Majd az, hogy valamit előadni, elmesélni tudni. Személyes tapasztalat nekem, hogy a magas sarkú csizmám (aminek ugyan nem olyan magas a sarka, de kopog, amikor járok) az egy szerep, amit felveszek, mielőtt elindulok otthonról. Ha nem veszem fel, akkor nincs, de ha igen… És lassan jöttem erre rá, hogy le kell vennem, ha nem ezt akarom. Naná, hogy az első impró egy fiú-lány ismerkedős szitu lett: kopogós cipőben ezt lehet, meg tárgyalásra menni. Még jó, hogy nem piros ruhácska volt rajtam. Aztán levettem és diáklány lettem, aki kiküldi a nagypapáját a szobájából. Harmadik tapasztalat, hogy nem mindegy, hogy ki van ott. Van, aki előtt jobban feszengek, mint általában. Persze profi színészeknek gondolom mindegy, de ilyen lélekgyenge földi halandók esetén…:) Elég nehéz eljátszva eljátszani, nem is jó, őszintén eljátszani meg egészen élményszerű. Ez meg nem evidens. Ha feladom, hogy tartom magam, akkor kezdődik a lényeg, de kevés az ilyen esetek egy hétre eső óraszáma. Egyelőre:)

Konklúzió: hasznos volt, szép volt, jó volt, köszönöm. Elég vékony jégen jár, nem hiszem, hogy előfordulok majd. Vagyishátmajd egy kamerával a jobb kezemben, egy forgatókönyvvel a balban, alkalomadtán…:) 

február 19. a transz napja

Pepe szerint átléptünk a transzba esés határán, valahol ott, amikor a hang, a mozdulatok, a szavak mind természetesen jönnek, a szituáció olyan, mintha egy valódi életképet látnánk magunk előtt, csak a játék van, és nem gondolkodunk azon, hogy ez jó-e vagy sem, mi lesz a következő mondat, hová tart a jelenet.

Lehet, hogy azért sikerült, mert Pepén kívül hárman voltunk, András, Zsomi és én, ráadásul elég jól megszoktuk drámakörön egymást.

1. játék - mesélés

A feladat az volt, hogy hármunk közül az egyik mesélni kezd, a másik kettő pedig gesztikulációval, hanghatásokkal próbálja támogatni, emelni a mese hangulatát. Mikor az űrből megérkeztünk a Földre, és épp a szavanna közepére pottyantunk, azt láthattuk, amint két állat éppen éhesen marcangolja egymást, ami borzasztó látvány volt, aztán kiderült, hogy ugyanezt teszik az emberek, megeszik az állatokat és néha egymást, A és Zs egymás torkán hörgött (milyen vicces, hogy a nevük kezdőbetűje az ábécé első és utolsó betűje).
Aztán fordul, és a mesét egy másik játszó folytatja, az addigi mesélő pedig mutogató szerepbe lép. És így tovább körbe.
Az volt a nagyszerű, hogy valamiként épp nagyon tudtuk, hogy Zs mikor fogja abbahagyni a mesét, és A-val valahogy úgy zártuk, mintha kikapcsolnánk a tévét, és olyan broadwayes érzésem volt. :)
A játékban az a fontos, mint kiderült számunkra, hogy elég vizuális ábrázolást adjunk, vagyis részletes körülírással adjunk időt és lehetőséget a "mutogatóknak", hogy beleéljék magukat és eljátsszák.

2. játék - fent-lent páros szituáció

A feladat páros szituáció (miután a hármas nem annyira ment), ahol a cél egy olyan jelenet kialakítása, amelynek íve gyorsan felível, majd lenyugszik, majd fel, majd lenyugszik. A szélsőségek között finom átmenetnek kell lenni, úgy nézzen ki, mint egy haranggörbe, ne tűként szúrjanak fel a kirohanások. Nyilván indulatos szituációk kerekedtek, elsőre ez a kézenfekvő.
biztosítónál ügyfélszolgálatos és ügyfél
repülőtéren csekkolást végző alkalmazott és sietős utas
tanár és rossz diákja apukája
meg talán orvos és beteg
üzleti partnerek
ilyen szituációk voltak.
A tapasztalat az, hogy a fokozatosság nagyon nehéz, különösen a lenyugvásnál. Egyedül nem lehet belefogni, arra kell ráérezni, hogy a partner hová tart, illetve együtt megérezni, hogy mikor volt elég.
Ez a játék elég fárasztó, de a kiabálás nem olyan ideget megterhelő, mint a valóságban. Én épp ellenkezőleg éreztem magam utána, felszabadultabb voltam, kiüvöltözhettem magam büntetlenül :)

minek

Itt megbeszélhetjük a drámakörök élményeit, tanulságait, leírhatjuk az eljátszott játékokat és jeleneteket, megoszthatjuk egymással ötleteinket.